A magyar állam pályázat útján teszi lehetővé a hetedikes korosztály számára a szomszédos országok magyarlakta területeire irányuló osztálykirándulást, melynek célja a történelmi és kulturális kincsek megismerésén túl személyes kapcsolatok kialakítása, tapasztalások szerzése a külhoni magyarság életéről. A dunaszekcsői iskola évek óta sikeresen pályázik a programra, jártunk már a Felvidéken, többször Erdélyben, most pedig Horvátország magyar vonatkozású vidékeire utaztunk. Mivel nincsenek nagy osztályaink, társulunk más iskolákkal a mohácsi tankerületből, most nagy csapat részei voltunk: Somberek, Himesháza, Lippó hetedikeseivel osztoztunk az élményen.
Az ötnapos kirándulás első két napja a Drávaszögben telt. Mélységesen magyar érzelmű honismereti vezetőnk (aki egyébként vajdasági magyar) nemcsak a földrajzával, hanem (a magyarok számára szomorú) történelmével is megismertetett bennünket, de a meglátogatott települések fogyatkozó magyarjai is példát mutattak tanulóinknak kitartásból, hűségből. Bár szülőföldjük már az anyaország határain túl van, a szüleiktől, nagyszüleiktől örökölt szorgalom, állhatatosság, ragaszkodás lélekben nem választja el őket tőlünk, a hazájuktól. A hagyományok őrzése segíti őket a fennmaradásban, ezeknek a bizonyítékait láthattuk saját szemünket.
Eszék óvárosában tett látogatás után a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központban ismerhettük meg az oda járó általános iskolások mindennapjait. A Kopácsi-réten előadást hallgattunk a nemzeti park élővilágról, majd séta során meg is bizonyosodtunk róla. Egyedülállóan szép volt a várdaróci tájház, a kakasütés hagyománya pedig különlegesség számba ment. Kiskőszegen a Dunára néző kilátás ragadott magával bennünket, ahol a szerbiai magyar területekre is ráláttunk. Az éjszakát Csúzán a Piros Csizma panzióban töltöttük. Másnap egy helyi borászt látogattunk meg, persze csak kívülről vizsgáltuk a palackokat. Innen Vukovár irányába haladtunk. A délszláv háború borzalmai mindenkit megérintettek, az ovcsarai ártatlan áldozatok tömegsírja örök mementója az értelmetlen kegyetlenkedésnek. A vukovári háborús emlékparkban testközelből vizsgálhattuk a háború eszközeit, remélve, hogy örökre múzeumi tárgyak maradnak. A nap utolsó programja az újlaki kastély volt. Bár a horvát idegenvezető szavait hűen fordította honismereti vezetőnk, szomorúan tapasztaltuk, hogy magyar tájékoztató feliratokat nem olvashatunk még ott sem, ahol tagadhatatlan a magyar jelenlét. A vár szomszédságában található templomban meglátogattuk Kapisztrán János sírját, így a nándorfehérvári diadalra is büszkén emlékeztünk.
Az éjszaka ismét Csúzán ért bennünket, s másnap elindultunk a tenger irányába. Bár nagyon vágytunk már látni a végtelen vizet, nem bántuk, hogy Zágráb nevezetességeit is a programba vettük, bár itt a magyar vonatkozás már kevesebb, de a látvány kárpótol. A káptalandombi székesegyház, mely Szent László nevéhez fűződik, felújítás alatt áll, de így is rendkívül impozáns. A Szent Márk téren láttuk Horvátország törvényhozó épületét, mellette a térnek nevet adó templomot. A Jellasics téren álló lovasszoborról megtudtuk, hogy ma már nem hazánkat fenyegeti kardjával, ugyanis elfordították Szerbia felé.
Az időjárás nem kedvezett, sűrű ködben érkeztünk a tengerpartra, előre vetítve a másnapi időjárást. Szállásunk Crikvenicában volt, vacsora után azért tettünk még egy éjszakai sétát a tengerparton és a szállodasoron. Az ígért eső azonban másnapra megérkezett. Természetesen úgy gondoltuk, minket semmi sem riaszthat vissza, elindultunk Fiuméba. Először a tersattoi Mária búcsújáró templomot tekintettük meg, majd a várba sétáltunk fel, de itt már zuhogott az eső, így busszal mentünk a belvárosba, a kikötőben azonban már olyan vizesek voltunk, mintha ruhában ugrottunk volna a tengerbe. Így elkeseredve mondtunk le az Abbáziába való továbbutazásról, s visszatértünk szállásunkra, ahol némileg összeszedtük magunkat, s mikor végre az eső is elállt, közelebbről szemügyre vettük a tengert. Néhányan olyan közelről, hogy a második cipőjük is csurom vizes lett, így többen már papucsban látogatták meg az utolsó napra tervezett látnivalókat.
Szerencsére az idő ismét jóra fordult, de mi már hazafelé indultunk, eltávolodva a tengertől. A varasdi vár megérte a megállót, kívül belül tátott szájjal bámultuk ezt a gyönyörű várkastélyt. Most jött azonban a feketeleves. A buszunk hosszúnak találta az utat, megadta magát. Amíg a kisegítő járatra vártunk, hosszú, de látványos sétát tettünk a Dráva-parton (sokan papucsban). Hiába azonban a nem tervezett testmozgás, a nagy izgalom miatt a visszalévő úton egy percig sem pihent a társaság, volt mit megbeszélni…
